Søren Aabye Kierkegaard a 19. század nagy magányos gondolkodója, Viktor Eremita álnéven írt. 1813-ban született Koppenhágában, egy jómódú család hetedik gyermekeként. Gyermekkorában nehéz sors következményeként elfordult a vallástól, Istentől. Mikor már gazdag lett, megbánta tettét, bűnbánatot gyakorolt és búskomorrá vált.

   1830-ban beiratkozott a koppenhágai egyetem teológia karára, ahol jobban megismerkedett az irodalommal és a filozófiával is. Időközben kétségei támadtak a papi hivatás választásáról, és félbeszakította tanulmányait. Utolsó napjait magányosan Koppenhágában töltötte, ahol 1885. november 11.-én elhunyt.

  Leggyakoribb a személyes hangvételű irodalmi, világos szemléletű filozófiai és pszichológiai elemzések és teológiai írások a munkásságában. Keresztény, vallásos nézőpontját a saját hitküzdelmeinek a háttere adta, amely minden írásában fellelhető. Elemzései a 20. század egzisztencialista filozófiája számára döntő ösztönzéseket adtak.

   Filozófiájának központi problémája: "Hogyan kerülök kapcsolatba én mint létező szubjektum Istennel?". A kérdés megválaszolásához az egyén konkrét létfeltételeit kell felfogni, azaz meg kell értenünk magunkat a létezésben.

  Arra a filozófiai kérdésre, hogy "Mi az ember?" Kierkegaard a következőképpen válaszolt: „Az ember: szintézis; a végtelenség és a végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. A szintézis a kettő közötti viszony. Az emberi élet nem adottság, hanem feladat, amit meg kell oldani.”

   Filozófiájának 3 fő kulcsfogalma van: a bűn, Én és a kétségbeesés. Ha a kétségbeesés az ember Isten-eszméjével egyidőben van jelen, bűnné válik. A hit és bizalom nélküli ember a kétségbeesés útjának részesévé válik.

Forrás:

https://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%B8ren_Aabye_Kierkegaard